[4-1]
Franciaország:
Oh hallelujah. Nem tévesztettem el. - Franciaország vagyok. De a becses nevem Charlotte Dessauge. Hívj csak Charlottenak.- és halványan elmosolyodtam. - És mondom, hogy Moldova küldött. Valami borzasztóan fontos dolga volt.- forgattam a szemem szemrehányóan hogy miért ilyen szétszórt hogy még a testvérét sem tudja hazakísérni! Halkan sétálva, mentünk végig a főúton egészen a W Akadémiáig, ami a World Akadémia beceneve.- Nos itt is lennénk. Hamarosan Moldova keresni fog téged ha szeretnéd majd körbevezetlek. És ha bármire szükséged van.- sóhajtottam kimerülten- 3. emelet balra 364-es ajtó.-mondtam, gyorsan besiettem, mert már annyira szerettem ledőlni. Kajak.
|
Dnyeszter:
- Hm? - pillant fel, majd felveszi azt a tipikus bájvigyort. - Igen én vagyok. Csak azt ne mond, hogy Moldova, küldött... - pillant rá könyörgő tekintettel, majd feláll. Elmosolyodott, majd megfogta zsebét, hogy pisztolya még mindig ugyanazon a helyen van-e, vagy esetleg elment világgá. Végül vállára veszi táskáját, meg se várva a lány válaszát, mosolyogva veszi fel bőröndjeit. - Megkérdezhetem, hogy mi a neved? - kérdezi kuncogva."Olyan feje van mint valami franciának..."- gondolkodik el magába.
|
Franciaország:
A lány körülpillant a zord pályaudvaron, csillámló ibolyakék szemeivel. -Miért is jöttem ide?- kérdi leginkább magától, és elkezdett turkálni gondolataiban míg meg nem találta a keresett dokumentumot. Úgylátszik a winchestere kicsit régi. Ősrégi. Moldova megkérte hogy jöjjön el Dnyeszter Menti Köztársaságért, mert ő nem ér rá. Valami borzalmasan fontos dolga van. Megpillant egy vörös sapkás lányt a padon ücsörögve. Gondolom ő Dnyeszter. Azt mondta Oroszország hogy piros sapiban lesz. Nos ez stimmel. Nah menjek remélem ő lesz az. Ha nem tiszta szívás..
- Szia te vagy Dnyeszter Menti Köztársaság?- kérdem kissé frusztráltan.
|
Dnyeszter Menti Köztársaság:
Bambán bámulja az őt imént idehozott vonatot, itt senki se szállt le, csak ő. Kuncogva igazította meg fejére rakott vörös sapkáját, majd megfogta melléhelyezett bőröndjeit és indulni készült volna, de megpillantotta a félig-meddig üres pályaudvart. Kissé frusztráltan vette észre, hogy bátyja kivel megbeszélte a találkozót, mégse jött elé. A méregtől kipirult arccal pásztázza végig újból az embereket, majd morogva ül le az egyik még szabad padra és onnan kezdi el nézni a sineket. Ölébe rakja táskáját, maga elé rakja bőröndjeit. Táskájába kezd turkálni, kiszedi belőle régi jó társát: pisztolyát és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, zsebrevágja.
|
[4-1]
|